Netbulvár

Szerintem halálra untam magam. Huszonöt évesen kezdődött. Akkor született az első lányom. Már alig emlékszem azokra az időkre. Furcsa, de tényleg így van: olyan érzésem van néha, hogy az én kezemben mindig volt egy gyerek, vagy a lábamat fogták, vagy épp rohanni kellett hozzájuk, és mindenhonnan ?anya, anyaaa? szólt. Végtelenül örülök, hogy pont ők az én gyerekeim, örülök, hogy vannak, léteznek, és olyanok, amilyenek, ám ha belegondolok, milyen volt a születésük előtt az élet, azért pár dolog hiányzik az időszámításuk előtti időkből.

Milyen természetesnek vettem, hogy csak úgy, amikor éhes voltam, és amikor kedvem volt, akkor ettem, azt, amit akartam. Szinte elképzelhetetlen most az a helyzet, hogy ne szólna valamelyik gyermekem közbe akár szavakkal, akár sírással, ha én leülök, mondjuk, reggelizni. Manapság még az sincs, hogy akkor ennék, amikor éhes vagyok, mert leginkább akkor eszem, amikor a legkisebbik alszik.

Valaha úgy volt, hogy beszélgettünk a barátnőmmel, reagáltunk arra, amit a másik mondott, nevettünk, és anekdotáztunk. Néha még a nosztalgiázás is elfogott minket, az ?emlékszel, amikor a Gergő azt mondta Csirkének, hogy??? mondatokba fogtunk bele, és csak nevettünk. Most ez úgy megy, hogy ha belekezdenék egy jó kis sztoriba, aminek a vége vicces, csattanója van, és biztos jót kuncognánk rajta, akkor egy kis hangocska tuti közbeszól, és vagy kér valamit, vagy történt vele valami halaszthatatlan, vagy csak spontán nem bírja, hogy nem vele foglalkozom épp.

Jó, a káromkodás rendkívül csúnya dolog, és intelligens, értelmes nők nem káromkodnak. Mégis, néha, nagyon néha, amikor például a teli kávés kancsó kiugrik a kezemből, és a földön landol, elárasztva engem és a konyhát forró kávéval, akkor azért tudnék cifrákat mondani, épp csak feszültséglevezetésként. Ehelyett figyelnem kell arra, hogy a finomított változatot adjam ki magamból, mint például a huncut ?A manóba!? meg az ?A teremburáját!? esetleg a ?Szettevetteteremtette, a cica rúgja meg!? mondatokat.

A falakon nem voltak apró kéznyomok, a kanapén semmi csokifolt ? egyedül egész kulturáltan bírtam enni ?, hiányoztak a pónik és Barbie babák a nappali közepéről, és Lego-darabkákba sem léptem az éjszaka közepén. Az ebédlőasztal étkezésre és tanulásra volt, nem pedig szanaszét heverő zsírkréták, filctollak, rajzok, kis műanyag, létfontosságú játékok tárolására, hogy a maguk után hagyott kakaófoltokról ne is beszéljünk. Bár belegondolva, talán túl nagy rend volt körülöttem, most a kissé káoszos lakás sokkal otthonosabb, ez tény.

A nyaralások, amióta a gyerekek megszülettek, inkább hasonlítanak túlélőtúrára, mint kikapcsolódásra. Igazából az egész nyári szünet arról szól, hogy át kell alakulnom egyszemélyes szórakoztató komplexummá. Már rég volt, hogy magamnak kerestem volna programokat és helyszíneket, jó ideje az az elsődleges, hogy gyerekbarát legyen a szállás, és rengeteg programot kínáljanak a kis örökmozgóimnak. A jó öreg városnézések és műemlékek?!

Beszélgetések a barátokkal persze most is vannak, csak kissé átalakultak. Míg régebben beszélgettünk a konyhaasztalnál, üveg borok mellett politikáról, karrierről, könyvekről, filozófiáról, pletykákról, addig most leginkább a gyerekekről esik szó. Hogy az övék mit művelt már megint, betörte a suliban az ablakot, az enyém meg bukásra áll matekból, és a dackorszakban ragadt már 8 éve.

Esetleg még a párkapcsolatainkat is boncolgatjuk a gyerektéma mellett, hogy apjuk miért nem tud olyan lenni, amilyennek mi elképzeltük a fehér herceget szőke lovon kislányként. Ez utóbbi téma csak akkor merül fel, ha az apukák vagy nincsenek jelen, vagy olyannyira elmerültek az állandó számítógépes beszélgetésükben, hogy fél füllel sem hallgatnak minket.

A húszas évek legelejére az volt jellemző vasárnaponként, hogy másnapos vagy kialvatlan voltam a szombati bulitól. Néha mindkettő egyszerre. A másnaposság egy kicsit sem hiányzik, ahogy a szombat esti nagy bulizásokhoz is öregnek érzem már magam, de azért az ágyban heverészés, semmittevés jól jönne néhanapján.

Amióta megszülettek a lányok, azóta viszont vasárnap is szolgálat van, reggel korán ki az ágyból, és máris indulhat a műszak. Bár azért nincs okom panaszra, mert a nagyok már olyan nagyok, hogy nem keltenek fel, ha felébrednek hajnalban, maguknak készítik a kakaót, és hagynak aludni, míg a pici babám alszik. Az ő gügyögésére ébredni pedig a legjobb dolog a világon.

A randevúzás, a találkozás pillanata, az a hervadt rózsa, amit hozott nekem, meg amikor belelépett a kutyakakiba és az volt a randi első 20 perce, hogy hogyan tudna megszabadulni tőle? Igen, ez valóban nincs már, kettesben program sem nagyon lehetséges, mivel az egy szem nagymamának összesen van 6 unokája, mellé főállása és még élete is. Így aztán maradtak a romantikus esték a nappalinkban, a kanapén, közös rajongást fedezve fel a sorozatok iránt. Lehet, hogy a következő szint az lesz, hogy új közös hobbit keresünk, például megtanítom az emberemet horgolni, hogy együtt romantikázhassunk a kis állatfigurák horgolása közben.

Szerettem fogni a kezét, de ezzel így van az összes gyerekünk is. Mind a mi kezünket szeretnék fogni, és teljesen igazuk is van. Ezek a kezek már átalakultak szerelmes kézfogásból biztonságot nyújtó kézfogássá. Pedig kézen fogva andalogni balzsamos nyári estéken, az tényleg felemelő érzés volt. Nem kevésbé felemelő az apró praclik szorongatása sem, de azért eléggé más a kettő. Nem jobb, nem rosszabb, csak más.

Nyilván tudom, hogy hívnak, még mindig én vagyok én. Csak amióta intézményesítve lettek a gyermekeim, azóta az óvónénik, szülőtársak már nem az én nevemet használják, hanem én lettem a Bori, Dorottya és Julcsi anyukája. Ha a saját nevemmel írom alá a szülői levelezőlistára írt levelemet, akkor valószínűleg senki sem tudja, ki vagyok én. A gyerek neve szinte a harmadik nevemmé vált. És ez még a jobbik eset, mert vannak olyan elvetemült pedagógusok is, akik csak szimplán az ?anyuka? nevet használják. Persze értem én, harminc szülőt csak nem jegyezhetnek meg, de azért az első időkben ezen kicsit nehezen lendültem túl.

Azelőtt be tudtam osztani, volt egy jól kidolgozott szisztémám, amivel kijöttem a pénzemből, még félre is tudtam mindig tenni, és mindenre került valamennyi a bukszámból. Most sosincs elég. Én sem értem, hogy lehet ez, de szerintem valamiféle fekete lyuk miatt van, ami a gyerekekkel együttszületik.

Oké, visszafogytam szülések után, nem a súlyról van itt szó. Hanem a terhességek, szoptatások által megviselt testről, ami már sosem lesz olyan, mint volt. A megvastagodott bal karomról nem is beszélve, amit csak anyukabicepsznek hívok, és úgy megerősödött a gyerekek cipelésétől, hogy egy testépítő is büszke lenne rá.

Mert csend, az nincs. Vagy kiabál, vagy épp hozzám beszél valamelyikük. Ha nem nekem van közlendőjük, akkor egymással veszekszenek, és közbe kell lépnem. Ha pedig csendben vannak, az gyanús, mert biztos, hogy valamire készülnek.

Mindezek hiányoznak, meg még egy rakás minden, de mégsem adnám semmiért a gyerekeimet. Mert végül is volt 25 évem, amíg tehettem bármit, amit csak akartam, most rajtuk a sor, hogy legyen 25-30 évük, amíg ők tehetik azt, amit akarnak. És ez így van jól.

Hozzászólások: