Netbulvár

Miért pont most jönnek? – A szíriai migráció 12 pontban

Két éve már írtunk Szíriáról.  Azóta persze sok minden változott. A szír polgárháború eljött hozzánk. Tizenkét pontban most összefoglaltuk, hogy miért.

A jobbosok persze helyből a tudjukkiket sejtik a dolog mögött. De valójában, ha végiggondoljuk (ők semit nem gondolnak végig, felesleges, úgyis a tudjukkik vannak minden mögött), akkor egy (akármilyen) társadalmi jelenséget egyelten okra visszavezetni nem csak értelmetlen, de lehetetlen is. Mert akár Isten, akár a természet, de szabad akarattal ruházott fel mindenkit. Még az arabokat, sőt a feketéket is. Nézzük akkor inkább a valós okokat.

1. A szír polgárháború első két-két és fél évében nagyjából egyértelműek voltak a frontvonalak. Az északi területeket (és pár enklávét) a felkelők tartották az ellenőrzésük alatt, a déli és nyugati országrészt a damaszkuszi kormány. A frontvonalon kemény harcok voltak, de a hátország relatíve békés volt mindkét oldalon. Ez a múlt év nyara óta alapvetően megváltozott. Az Iszlám Állam megjelenése, előretörése és a különböző  felkelő csoportok (Szabad Szíriai Hadsereg, Nuszra Front stb.) közti belső harcok miatt a teljes északi rész frontzónává alakult, gyakorlatilag lakhatatlan lett. Ahol marad is polgári lakosság, ott is reménytelen a helyzet, nincsenek közszolgáltatások, éheznek.  (Ezért is nem indulnak innen pl. Szaúd-Arábia felé. Ahhoz, hogy oda jussanak, legalább három frontvonalon kellene keresztülmenni.)ű

Egy relatíve friss térkép – a zölddel jelölt részen több különböző szervezet osztozik – a sárgával jelölt részt (kurdok) folyamatosan támadja az ISIS. Az ország lakosságának már közel háromnegyede él a rózsaszín részeken.

2. A kormány által ellenőrzött területeken már most kétszer annyian élnek, mint a polgárháború előtt. Mivel Szíria gazdaságát alaposan megtépázta a polgárháború, ott is akadoznak a közszolgáltatások. A kormány ugyan nagyon igyekszik a normális életfeltételeket megteremteni, de Palmüra elfoglalása nagyon sokakat megrettentett – különösen, hogy az Iszlám Állam most már (ez alig néhány napos hír) az ország legfőbb közlekedési útjának számító észak-déli autópályát is megközelítette. Akik az elmúlt egy-két évben még reménykedtek, hogy a kormánycsapatok a Hezbollahhal együtt majd  rövid idő alatt visszaállítják a rendet az országban, most egyre inkább elbizonytalanodnak.

3. Az Iszlám Állam területe ellen megindultak a koalíciós légicsapások. Ezek ugyan valójában nem sokat érnek, de rontják azért az életfeltételeket. Közben pedig az IÁ pszichopata, fanatikus vezetői egyre jobban elhatalmasodnak. Igaz, igyekeznek az állami lét jellegét mutatni, biztosítani a normális élet látszatát (elviszik a szemetet, működtetik a kórházakat), de közben olyan körülményeket teremtenek, hogy mindenki, aki nem maga is elvakult szélsőséges szunnita, inkább elmenne onnan. Sajátos mellékhatása a légicsapásoknak, hogy ezzel a nyugati koalíció kvázi “tehermentesíti” a szír hadsereg légierejét. Mivel a Szíriai Arab Hadsereg igencsak kivérzett azt elmúlt négy évben, a többfrontos harcban inkább oda koncentrál, ahová mások nem ütnek. A többi felkelő csoport elleni légitámadások az utóbbi időben erősödtek – és ez visszacsatol minket az első ponthoz.

4. A nagyvilág pedig csak meredten áll, és igazán nem tesz semmit a szír polgárháború megfékezése érdekében. Már túl vagyunk a “békefolyamaton” meg a konferenciázáson is. Leginkább is azért, mert  – bár sokan sündörögnek  Szíria körül – senkinek nincs elképzelése arról, hogy mit kellene kezdeni azután, hogy valaki végigveri az Iszlám Államot. Mert az egyértelmű, hogy egy akármilyen szervezett reguláris hadsereg két hét alatt le tudná győzni az IÁ-t. De mi van akkor? Egyrészt, van ugye még legalább négy egymással harcoló fél, másrészt, mi lesz azzal a területtel, amelyet “felszabadítottunk”. Az orosz, török, szaúdi, amerikai, iráni elképzelések egyáltalán nem közelítenek egymáshoz.  A Közel-Kelet elképesztő kulturális hagyományai pedig (a kompromisszum a “gyengeség jele”, ezért kerülendő) csak nehezítenének bármiféle megegyezést. Így inkább nem csinálnak semmit. Azért is nem hívnak össze újabb békekonferenciát, mert borítékolható az eredmény: amíg Aszad nem mond le, a felkelők nem tárgyalnak, Aszad nem mond le (csak  talán valami átmeneti idő után), ráadásul a felkelők egymással sem tudnak megegyezni. A NATO persze be tudna menni és végig tudná verni akár az összeset is katonailag – de ebbe egyrészt az oroszok meg az irániak nem mennének bele, másrészt ők se tudnák, hogy utána mi lesz. Felkelés az IÁ színeiben? Anarchia? Évtizedes megszállás? (A legjobb talán az utóbbi lenne, mert lassan kialakítaná a szír demokráciát, de ezt meg egyéb okokból nem akarják.)

5. Közben legalább négy millió szír menekült  el az országból. Jó felük Törökországban van, leginkább azért, mert éppen a Törökországgal határos, északi területeken dúlnak a legádázabb harcok. (Lásd, mint fent.) A török magatartás azonban sokat változott az elmúlt hónapokban. Míg a polgárháború első szakaszában Törökország a szír felkelők oldalán volt, így alapvetően jóindulattal, támogatólag álltak a menekültekhez, ez később változott. Az elmúlt időben erősödő kurd fegyveres szervezetekben (szíriai kurd YPG) Törökország fenyegetést látott. A növekvő feszültség első jelei múlt nyáron, Kobani ostroma idején látszottak. Akkor a török hatóságok először nem nagyon akarták beengedni a határon át menekülő kurdokat, majd a kurd nyomás ellenére nem avatkoztak be a harcokba. Jó kétévnyi békés állapot után akkor kezdtek kiújulni az összecsapások Kelet-Törökországban a kudok és török hatóságok közt. Azóta ez a helyzet rosszabbodott, a török hadsereg folyamatosan támadja a kurdok észak-iraki táborait, a PKK fegyveresei pedig rendszeresen támadják a török rendőrség-hadsereg embereit a hátországban. Az életfeltételek romlanak, a török hatóságok pedig igyekeznek megszabadulni amennyi menekülttől csak lehet. Mielőtt tömegesen elkezdték elhagyni az országot, egy rémhír is elkezdett terjedni a törökországi szírek közt – amely szerint a török hatóságok elkezdik őket visszatoloncolni Szíriába. Valóban voltak tervek egy “biztonságos zónáról” Észak-Szíriában, de a visszatelepítésre nem került sor. A rémhír viszont makacs dolog – nem csak a bevándorlásellenesek körében.

6. A menekültek ellátása is egyre romlik. Az élelmezésüket biztosító ENSZ ügynökség (WFP – World Food Program) a napokban jelentette be, hogy hogy a támogatott menekültek létszámát tovább csökkentik. (Az év elején még 2,1 milliót támogattak, mostantól 1,4 milliót.) Aki marad a rendszerben, az is harmadával kevesebbet kap, konkrétan, aki a táborokon kívül él, az  havi 4000 forint értékű élelmiszerjegyet. Ez azért nem valami dőzsölés. Korábban a donor államok (az EU országaitól kezdve az Öböl-államokig) nagyvonalú felajánlásokat tettek, ezek azonban többségében felajánlások maradtak, és a pénz nem jön. Legalább ilyen rossz helyzetben van a táborokat működtető UNHCR is. A török önkormányzatoknak is kezd elegük lenni a helyzetből. Ott is fogy a pénz – és messze ott él a legtöbb szír menekült. A török kormányválság pedig nem igazán sietteti a megoldást.

7. Míg a polgárháború első szakaszában Irak jó megoldásnak tűnt – közel is van, etnikailag is közel áll Szíriához, ráadásul Szíriában (a korábbi iraki polgárháború miatt) jó félmillió iraki menekült élt, a múlt év nyarától ez a lehetőség lezárult. Irak Szíriával határos részét is elfoglalta az Iszlám Állam, és Irak leginkább a saját belső menekültválságával van elfoglalva. (Csak Moszulból, az ország második legnagyobb városából másfél millió ember menekült el néhány nap alatt.) A legbiztonságosabb még az iraki Kurdisztán – ahol így is majd félmillió szír menekült él, de a kapacitások ott is végesek. Ráadásul a bagdadi központi kormány (amelynek jelenleg szintén elég sok baja van) egy fillért sem utal a kurdisztáni menekülttáborok fenntartására – azokat csak a helyi önkormányzatok és civil szervezetek finanszírozzák. Ott is kezd eluralkodni a reménytelenség – a múlt nyáron még mindenki abban bízott, hogy pár hónap múlva visszafoglalják Moszult, és mindenki mehet haza. Most nagyon úgy néz ki, hogy az Iszlám Állam tartósan rendezkedik be Irakban.

8. Aki elindult, az pedig  nem ütközött akadályokba. A korábbi (jobboldali) görög kormányok ugyan semmit nem tettek a menekültügyi rendszer működőképessé tételéért (2009 óta folyik ez ügyben kötelezettségszegési eljárás Görögország ellen), de igyekeztek keményen fellépni az illegális határsértőkkel szemben. A görög-török szárazföldi határra falat is építtettek. (Akkor ezügyben nem volt nemzetközi felháborodás.) A Ciprasz-kormány viszont hivatalba lépése után helyből embertelennek titulálta a korábbi kormányok menekültpolitikáját, és megszüntette a rendőri fellépést a határsértőkkel szemben. Ennek nyilván híre ment.

9. Németországban már 2013 második felétől növekedett a menedékkérők száma. Megérkeztek az első pozitív elbírálások, jöttek a visszajelzések az ismerősöktől, rokonoktól. Vidám képek a Facebookon, mosolygós gyerekek, látható jólét a menekültszálláson – legalább is a törökországi tábor havi 4000 forintjához képest.  Ennek is híre ment. Angela Merkel az arab internet sztárja lett. Németország egyfajta aranyország képét vette magára, ahol  “kimondottan szeretik” a szíreket, és “nagyon várják a dolgos kurdokat, mert szükségük van rájuk”. A Facebookon és Twitteren kezdtek el érte és Németországért rajongani – azt pedig, hogy a közösségi médiának milyen ereje lett a Közel-Keleten, már az “arab tavasz” megmutatta. (Mellesleg az embercsempészek is a Facebookon hirdetik a “hajóutakat”.)

10. Kiépültek az embercsempész-hálózatok. Nekik is időre volt szükségük, hogy kiépítsék az infrastruktúrát. Mivel pedig Európa mással volt elfoglalva, ezt nagyjából békében tehették. Ez a buli nekik is kellett, mint egy falat kenyér. A korábbi üzlet ugyanis romlott – nőttek a legális munkalehetőségek Ázsiában, és szigorúbb lett a vízumkiadás, egyre több illegálist toloncoltak ki a schengeni övezetből. Igaz, hogy egy Törökországban élő szírtől a töredékét lehet elkérni, mint egy bengálitól, de érvényesül a sűrű fillér elve. Ráadásul most sokkal inkább garantálni tudják, hogy a jól fizető bengáli, pakisztáni ügyfelek tényleg el is jutnak Németországig, és nem valami  görög börtönben végzik. A menekülthajókon ugyanis tényleg sok a potyautas – olyan dél-ázsiai, aki gyakorlatilag vendégmunkásnak jönne. Otthon nem egy szétlőtt ház áll mögötte, hanem egy népes család, aki várja a hazautalásokat.

11. A januári koszovói – bizonyos szempontból érthető, más szempontból teljesen misztikus – menekülthullám pedig kitaposta az utakat a Balkánon. Addig is eljutottak Görögországig a Közel-Keletről, de többségében meg is ragadtak ott, kevesen indultak északra. A koszovóiak viszont kialakították az utakat, megteremtették az infrastruktúrát a Nyugat-Balkánon, amelyek sikerrel kapcsolódtak a korábbi kelet-mediterrán úthoz.  A koszovóiak ugyan semmiféle józan számítás szerint nem jogosultak sehol menekültstátuszra, klasszikus gazdasági migránsok, és nem is volt különösebb válsághelyzet, amikor megindultak, csak pszichózis. Ami érthető, hiszen Koszovóban élni tényleg nem túl jó (képzeljünk el egy fővárost, amelynek legjelentősebb műemléke egy Bill Clinton szobor), de egy meg két évvel ezelőtt sem volt se jobb, se rosszabb. Sőt, most a Szerbiával való közeledés valamiféle normalizálódást hozhat. Egyszerűen a szerb alvilág átállt a cigiről meg a vinjakról az emberre.

12. Mindez pedig elindított valamit.  Egyfajta tömegpszichózist. Az emberi közösségek általában nehezen mozdulnak – egy hosszú, viszontagságos, bizonytalan út, ami ráadásul azzal jár, hogy azt a maradék személyes teret is fel kell adni, amit megőriztünk, nem könnyű döntés. Először a legbátrabbak, a fiatalok, a kalandvágyók hozzák meg. De ha már elment két szomszéd, aztán egy harmadik, és visszaírtak, hogy tök jó helyen vannak, ha már elindult egy rokon, és azt mondta, hogy pocsék ugyan, de  meg lehet csinálni, akkor azok, akik addig inkább maradtak volna, azok is az elindulás mellett döntenek. Hogy ne maradjanak ki. Kicsit olyan ez, mint az 1848-49-es kaliforniai aranyláz. Mert, ahogy fent is említettük – meglepő módon – az araboknak is van szabad akaratuk. Nem kell nekik “háttérhatalmak” irányítása, hogy döntéseket hozzanak.