Bírd még egy picit. Néha csak elég türelmesnek kell lenni. Kivárni, megvárni, és nem elvárni. Szeretni, és nem abban kételkedni, hogy ami történik, az jó – nem lehet más. Aztán persze van, hogy valamiért még várni kell, valamiért még nincs itt az idő, pedig már ott van az orrod előtt. Érzed az illatát, látod a mosolyát, de tudod, hogy még ki kell tartanod egy picit. Ne kérdőjelezd meg, hogy miért, csak élj. Menj tovább magaddal, mosolyokkal kéz a kézben, nem feladva, harcolva, megküzdve minden egyes akadállyal, néha könnyekig hatódva földre zuhanni, sárba taszítva, csináld végig, mert majd ez hozza az életedbe. Nagy harcosoknak nagy harcos jár. Olyan, aki tudja, hogy milyen az, ha fáj, vagy ha az álmaidat éled. Csak vele mehet igazán, mással nem. De a harcosokat néha hagyni kell, hogy járják az útjukat, hogy kitapossák az ösvényt a saját útjukon.
A McDonald’s 2009-ben vonult ki Izlandról, miután az országot maga alá temette a pénzügyi válság (nem az, hanem egy kisebb, helyi érdekű még előtte). Az utolsó hambit, ami valójában egy sajtburger volt, egy bizonyos Hjörtur Smárason vásárolta meg, mielőtt lehúzták volna a rolót. Smárason egy najlonzacsiban ízlésesen elhelyezve az izlandi nemzeti múzeumban adta a szendvicset, azonban onnan 3 év után visszakapta, mivel a múzeum megvizsgáltatta egy specialistával, aki azt mondta, hogy bármennyi műanyag is van benne, most már menthetetlenül meg fog rohadni.
A burger azóta a Reykjavík Bus Hostel nevű hostelben van kiállítva, most lett hat éves, és még mindig alig különbözik ránézésre attól, amit az ember frissen kap. Én mondjuk nem kóstolnám meg.
