Ez most neked szól, aki csendes magányban vívod a harcaidat
Neked, aki megpróbálsz kigyógyulni, meggyógyulni egy olyan fájdalomból, amiről nem beszélsz.
Teljesen mindegy az indok, hogy miért nem beszélsz erről a belső harcról.
Lehet, hogy szégyelled, lehet, hogy már annyit beszéltél róla, hogy nincs kedved, de az is lehet, hogy egyszerűen csak ilyen vagy.
Megtartod magadnak, ami fáj.
Millió gondolat átsuhant már a fejeden, eljátszottad újra és újra a szituációkat, de arról a bizonyos helyről nem tudsz elmozdulni. Még mindig harcolsz azért, hogy jobban legyél, hogy talpra tudj állni egy veszteségből.
És ez tényleg egy ijesztő hely, ahol magad vagy, ahol csak magadra számíthatsz. Hiszen a vége ugyanaz: más nem harcolja meg helyetted ezt a harcot.
Talán vannak barátaid, és családod, aki ott áll melletted, aki támogat, akikhez fordulhatsz.
De ők soha nem fogják megérteni igazán, hogy min mész keresztül.
Bármennyire is próbálod elmondani, és ők bármennyire is támogatnak téged, a végtelennek tűnő harc a tiéd, neked kell újra és újra felvértezned magad erővel, kitartással.
Tudom, hogy fáradt vagy.
De minden reggel felkelsz, és minden reggel nekivágsz. Nem beszélsz a belső harcodról. Csendben, magadban vívod.
Ennél magányosabb érzés talán nincs is a világon. Gyógyulni próbálsz egy olyan dologból, amiből nem tudod hogyan kell.
Dolgozni mész, értekezleteken ülsz, telefonon beszélsz, csépeled a klaviatúrát, beszélsz a kollégákkal, megteszed a dolgod.
De tudnod kell, hogy nem vagy egyedül ezzel a csendes harccal.
Talán most, ebben a pillantban úgy érzed, de nem vagy.
