Fordított testképzavar, avagy hova tart a világ?

Már megint fröcsögni fog itt a Builder, már megint morognak valami miatt, tuti megint kipécéztek valakiket, akiket lehet szapulni. Biztos akad, aki ezt gondolja. Nos, a helyzet ennél kicsit árnyaltabb. Egészen biztosan lesz aki fennakad a cikk mondanivalóján – neki, nekik azt javasoljuk, hogy mielőtt klaviatúrát ragadnak, hogy írásban fejezzék ki az irányunkban kialakult negatív érzéseiket, vegyenek egy mély levegőt, olvassák el ismét a cikket, értelmezzék az olvasottakat, és utána írjanak. Ezúton köszönjük!
Nézzünk körül egy picit az utcán – még a strandra sem kell kimenni, dög meleg van (e sorok írásának pillanatában legalábbis), a ruhák rövidülnek, és kegyetlenül láttatnak. Mindent. És hát, lássuk be, van mit. Egy kis zsír itt, még több zsír ott, elhanyagolt testek mindenütt. Ebben a cikkben nem célunk pálcát törni azok felett, aki akármilyen okból nem foglalkoznak a testükkel. Ezer oka lehet. Az egészségügyi okoktól (egyébként ez a legritkább) az időhiányon át(vagy inkább állítólagos időhiány, de ez megint más történet) egészen addig, hogy az illetőt egyszerűen nem foglalkoztatja a dolog. Az ő teste, az ő élete. Viszont ezzel kapcsolatosan van egy óriási probléma, amit mindig is láttam, láttunk, de beleszaladtam a minap egy fészbukos kommentháborúba (nem nálunk) és ott tudatosult bennem igazán.

Mit tekintünk normálisnak, és mit rendellenesnek?

14520591392992_65336142029808_db

Az a nagy helyzet, hogy a világ kissé megfordult. Vagy inkább kifordult magából. A tolerancia jegyében minden jelenséget elfogadunk, mindenki nyűgjét-baját toleráljuk, és minden, korábban adott esetben rendellenesnek, ne adj isten, károsnak titulált dolgot elfogadunk a társadalommal együtt járó, tolerálandó dolognak. Erre még mondhatjuk is, hogy hát ilyen ez a civilizáció, értelmes emberek nem piszkálnak senkit az akármilyen mássága miatt. A probléma nem itt van. A probléma ott an, hogy a tolerálandóból hirtelen természetes lesz, és ami valóban természetes, követendő, az lassan ritkaságszámba megy.
De nézzük meg egy picit ezt a jelenséget az egészségtudatos életmódra, sportra, táplálkozásra vetítve.
Kimész a strandra, kinézel valahogy, az emberek persze megnéznek, mert megnéznek. Ezzel sincs baj. Lássuk a fő gondolatokat, amik egy átlagember fejében ilyenkor végigcikáznak: „ez is csak a testével foglalkozik”, „tuti e körül forog az élete”, „persze aki megteheti, hogy erre időt szakít annak könnyű”, „biztos nem tudja elengedni magát, ezzel van elfoglalva 0-24-ben”, és még sorolhatnánk. Viszont ha elmegy mellette egy 30+-os, kissé, vagy jelentősebben pocakosodó férfi, vagy nő, akkor a legtöbb embernek a szeme sem rebben, hiszen ez a „normális”.
Már elnézést. NEM normális. Ez az általános, ez a megszokott! Óriási különbség. És itt a probléma. Fel sem figyelünk arra, ha valaki egy bizonyos életkor után elhagyja magát (még szomorúbb hogy már a fiatal korosztálynál is tökéletesen elfogadott, vagyis, bocsánat, természetes az, ha puhos). Fel sem merül a gondolat a fejünkben, hogy ez nem egy természetes állapot. Fel sem merül, hogy ennek nem így kellene lennie. Bezzeg ha valaki kilóg a sorból, nem simul bele ebbe a “masszába”, akkor ott tuti valami bibi van. Valami biztos nincs rendben a fejében.
Fordított testképzavar. Mit is akar ez jelenteni? A testképzavart előszeretettel húzzák rá azokra, aik foglalkoznak a testükkel. Persze, ennek is vannak kóros formái, ez nem vitás. Azonban az, hogy valaki tökéletesen meg van elégedve a testével akkor, amikor mondjuk csak egy laza tízes van rajta pluszban – és akkor nem mondtunk sokat – az mi, ha nem testképzavar? Ez lenne a rendben lévő? Ez volna a normális? Még egyszer megjegyzem: nekünk nem fáj, ha valakin van egy kicsi, vagy akár több plusz. Mindenki azt tesz a testével amit akar. De azt bizony észre kell venni, hogy nagyon elferdült a világ, ha komolyan azt gondoljuk, hogy ez a normális. Legyen az oka bármi. Nem, nem az.
Az emberek hajlamosak magukat az állatvilág fölé pozicionálni. Hiszen gondolkodó, érző,(elméletileg) értelmes lények vagyunk. Bár ez utóbbira az emberiség folyamatosan rácáfol, de ez megint egy másik cikk témája lehetne. Ehhez képest az állatvilágban egészen biztosan nem fogsz jólétben elzsírosodott, elhízott egyedeket látni. Ha zsírt látsz, annak szerepe van, mielőtt valaki itt jönne nekem a fókákkal és hasonlókkal. Az állatok ösztönösen tudják, mit kell enniük ahhoz, hogy jól működjenek. Nálunk, a saját magunk által oly nagyra becsült tudatunk sajnos elnyomja ezt az ösztönt, és megeszünk minden sz@rt ami elénk kerül. És igen, ezt tekintjük normálisnak. Az ösztöneinkre nem hagyatkozhatunk. De vannak, akik tudatosan próbálják ezt a trendet megfordítani, vagy legalábbis magukat megóvni a civilizációs ártalmak e csoportjától. Ők lennének különcök? Ők lennének azok, akik „nem normálisak”, és mindenki, aki mindenféle tudatosság nélkül, hamis ösztönökre hallgatva tömi tele magát mindenféle szeméttel, és magasról tesz az egészségére – és még messze nem a fizikumról beszélünk – ők lennének a normális többség?
Nem, nem és nem. Sajnos a dolgok megfordultak. Lehet, hogy megszokott, és már észre sem vett dolog, az, ha valakinek eltunyul a teste. De normálisnak ne tekintsük már, mert NEM az!

Fogadd el magad, bla bla

Nagy kedvencem az, amikor valaki „elfogadja magát”, „megbékél a kinézetével”, és így éli az életét állítólagos boldogságban. Egyrészt ez az esetek 90%-ában nem igaz, másrészt, miért is kellene elfogadnia magát? Az lenne a rossz, ha valakit frusztrál az, hogy nem tetszik neki amit lát, ha tükörbe néz? Az lenne a normális, hogy valaki elfogadja a pár év múlva az életmódjából fakadó borítékolható cukorbetegséget, szív-és érrendszeri megbetegedéseket? Az a normális, ha valaki elfogadja, hogy 10 métert nem tud futni egy busz után, mert a tüdejét kiköpi? Ez lenne az, amit el kell fogadni? Tényleg?
Nem állítjuk, hogy jobb ember lesz az, aki jól, vagy legalábbis nem eltunyultan néz ki.Nem ettől leszel valaki, és nem ettől leszel több, vagy jobb, mint mások. Nem ezt mondjuk. Csak annyit – és jaj, előre látom, hogy ezt mennyien nem fogják felfogni – hogy egy tunya, elhanyagolt, egészségtelen test elfogadása, és mindennemű erre vonatkozó buzdítás gyökeresen mérgezi a társadalmat, lelkileg és egészségileg egyaránt. Mert arra nevel, hogy ne változtassunk, inkább fogadjuk el ami van, békésen, változtatni felesleges. Mint a birkák. Arra nevel, hogy törődjünk bele abba, hogy az egészségi állapotunk x év után visszavonhatatlanul lejtmenetbe kerül.

Milyen jövőt rejt az elfogadott?

Ezt akarjuk? Egy lelkileg, és fizikailag elkorcsosult társadalomban élni (bár ez a kérdés talán már költőinek mondható)? Egy olyanban, ahol az emberek mindent elfogadnak, és hirtelen az abnormálisból normális, elfogadott, „tolerált” lesz, aki meg normálisan éli az életét – és ez esetben a normális arra vonatkozik, ami TÉNYLEG olyan, amilyennek lennie kellene egy ideális világban mindenkinek – az lassan különcként lesz kezelve?
Fordított testképzavar. Amikor a sörpocak lesz a természetes. Sőt, férfias! Amikor a plusz kilókkal megbékélünk, hiszen mi ilyen nagyon rendben vagyunk lelkileg. Nem érezzük egy picit sem, hogy ez mennyire visszás? Aki meg 30-35 felett nem rejti zsír alá a hasfalát, az meg különc, elmebeteg, tutira bekattant, frusztrált, nárcisztikus önimádó valaki. Hát persze! Könnyebb ezt hinni, mint belegondolni, hogy valaki képes tenni is azért, hogy ne simuljon bele egy olyan tömegbe, amibe ép eszű ember nem biztos, hogy bele akar tartozni. És nem is a kinézetről van szó. A jó kinézet az egy életmód mellékhatása. Egy követendő életmódé.
De tudod mit? Nekünk nem fáj. Legyen pocakos, aki akar. Halmozza a kilókat az, akinek ez nem számít. Nem kell mindenkinek foglalkoznia a fizikumával. Csak picit gondolkodjunk el azon, mit tekintünk normálisnak.
Természetesnek.
Követendőnek.
Hozzászólások:

6 thoughts on “Fordított testképzavar, avagy hova tart a világ?”

Comments are closed.