Ha szeretsz valakit, el is kell tudnod engedni
El tudsz engedni embereket az életedből könnyedén? Vagy csak látszatra ereszted el kezüket, de a szíved utánuk sajog még sokáig? Előfordul, hogy hosszú küzdelem előzi meg azt, hogy szabadon bocsásd azt, aki már kilépett az ajtódon?
Ne aggódj, nem vagy ezzel egyedül, mert először sokan „csak” tiszteletben tartjuk a távozó döntését és nem keressük többé.
Az elengedés nem egy könnyű feladat. Mert az egy helyzet és egy kapcsolat megszűnésének elfogadásával kezdődik. Vannak, akik már itt elbuknak és kétségbe esve kapaszkodnak abba, ami elmúlt. S próbát tesznek arra, hogy visszacsábítsák a távozót.
Olykor sikerrel is járnak. Persze a győzelmük nem tart sokáig. Mert, ha valaki már arra a döntése jutott, hogy el akar menni, azt maximum csak időlegesen lehet visszatartani. A nosztalgiából kapott pár nap/hét nem is esik jól az embernek. Hiszen ott a tudás arról, hogy a másik már feladta volna a kapcsolatot egyszer…
Mások gyűlölni kezdik azt, aki magára hagyja őket. De mikor feltűnik újra az életükben, mégis tárt karokkal fogadják. Pedig szívük mélyén sejtik, hogy nem fog maradni velük. Ám a gyűlöletük a szeretetük ismérve.
Ezért sem bírnak ellenállni a kísértésnek. Mert értékességük a másiktól teszik függővé. Azért nem tudnak elengedni, mert mikor valaki kilép az életükből, mindig azt hiszik rosszak, és nem lehet őket szeretni. Ezért kezdenek gyűlölni is, ahelyett, hogy elfogadnák, nem másokon múlik szerethetőségük.
Éppen ezért jobb, ha felesleges körök helyett, az elején elfogadja az ember a másik döntését. Már csak azért is, mert ha szeretünk valakit, akkor azt el is kell tudnunk engedni. Nem baj, ha eleinte „csak” tudomásul vesszük távozási szándékát.
S persze kifejezzük felé, minden drámaiság nélkül, hogy szomorúak vagyunk, hogy elmegy.
Ha meg akarunk spórolni magunknak néhány kellemetlen órát, jobb, ha nem is járunk azon a környéken egy ideig, ahol ő is rendszeresen tiszteletét teszi. Persze, ha mégis összefutunk vele, nem is kell elfordítani a fejünket, akkor sem, ha haragban váltunk el tőle. Nem kell mosolyt erőltetni, elég, ha csak köszönünk. Elvégre elengedtük, s nem kell bűntudatot kelteni azzal, mi játszódik le bennünk.
Senkinek sem jó, ha szánalmat keltünk. Mert a sajnálatból kierőszakolt figyelem, nem a szeretet ismérve. Inkább fordítsunk magunkra több figyelmet, ápoljuk testünket és lelkünket. Vegyünk új ruhákat, próbáljunk ki más frizurát. Ugyanis kutatások is kimutatták, ha úgy teszünk, mintha jól lennénk, és nem hagyjuk el magunkat, akkor egy idő után tényleg jobban leszünk.
Persze ehhez el kell fogadnunk: Vannak, akik sohasem fognak úgy szeretni, mint ahogy mi szeretjük őket. Ami szomorú, s ezt nyugodtan meg is gyászolhatjuk a magunk módján. Ám utána induljunk el azok felé, akikkel még lehet jövőnk. De csak miután megtanultuk önmagunk szeretni, hogyha ne adja az ég, másoktól ismét elválnának útjaink, ne önmagunk kezdjük marcangolni.
Már csak azért is, mert az emberek ki-be járkálnak az életükben. S igazából az a kevesebb, aki marad velünk egész utunk során. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem vagyunk szerethetőek. Csak azt, neki eddig tartott az útja velünk…
