Ha velem akarnál lenni, velem lennél
És pont. Még akkor is ez a helyzet, ha ezt nem vagyok képes elfogadni, és kifogásokat keresek, minden egyes alkalommal.
Azt hiszem, hogy ez egyfajta cserbenhagyásos gázolás. Nagyjából pont olyan erővel jön, és bár nem halok bele minden alkalommal, (na, azért ott még nem tartunk…) sérüléseim vannak.
Egyre több.
Hajlamos vagyok mentegetni azt, akit szeretek. Mögé nézek, elemzek, majd végül kihozom megoldásként a legnagyobb butaságot: igen, erre is van magyarázat.
Azonban ma már inkább azt hiszem, hogy csak magamat mentegetem.
Leginkább.
Aki egy kapcsolatban él, előbb utóbb, ha figyel, megismeri, kiismeri a másikat. Ez elkerülhetetlen. Csak az igazán tehetséges pszichopaták tudják elhitetni magukról, hogy mások. Igaz, azt elég sokáig.
Én figyeltem. Figyeltelek.
Kerestelek a mosolyodban, a szavaidban, az ígéreteidben. Mert vágytam rád. Vágytam rád, hogy igaz legyél.
De nem figyeltem eléggé. Mert, bár hiszem és tudom, hogy szavak akár világokat is képesek megváltoztatni, ha csak a szavakig jutunk el semmi nem változik.
Cselekvés is kell. Adni is kell, nem csak elvenni.
Azt hiszem az önszeretettel még mindig hadilábon állok. Ha nem így lenne, nem tartanék itt.
Nem akarnám ennyire, hogy szeress. Nem akarnám elhinni minden szavad, miközben nincs mögötte semmi.
Tudom, a világ kemény.
Menni kell, csinálni kell, ezer felé kell szétesni. (Tényleg?) Legalábbis ezt hallom tőled. Fontos vagy. Te vagy a fontos a saját életedben, és nincs időd másra. Bizonyos dolgokat eltanulhatnék tőled. Például azt, hogy te tudod, miért vagy fontos magadnak.
De egy dolgot viszont nem irigylek tőled: tudsz hazudni.
Tudod hazudni, hogy jönni fogsz, hogy kellek neked, hogy mellettem vagy a világon a legboldogabb, hogy mindig rám vártál.
De még egy kicsit azért várjak.
Még egy kicsit legyek türelmes hozzád – miközben te semmit nem adsz vissza.
Az elmélet egyszerű: ha valaki meg akar tenni valamit, ha valaki a másik társaságára vágyik, akkor ott van.
Mellette.
Nem a telefon, a laptop másik végén. Hanem mellette.
Én nem szeretem magam eléggé, hogy ezt hagyom. Hogy hallgatom az ígéreteket, és még fel is oldozlak. Mert “tök jó fej” vagyok. Mert “nem hisztizek.” Mert megértelek. Téged. És a dolgaidat. Meg az ígéreteidet. Meg az életedet.
És a én dolgaimmal mi lesz? Az én életemmel mi lesz?
Magammal mikor leszek annyira megértő, hogy megálljt parancsolok ennek az egész hülyeségnek?
Mert a legjobb válasz (általában) a legegyszerűbb válasz: ha velem akarnál lenni, velem lennél.
