Iskolai hazugságok
Az első és az egyik legnagyobb, amelytől zeng a sajtó, hogy nincs pedagógushiány. Mindenki tudja, hogy van, pokoli a leterheltség, egyre többen mennek el, hagyják el a pályát, mert a megbecsültség és a pénzhiány felemészti a lelkeket. A mindennapos teher, az elvárások, az adminisztráció megöli a munka szeretetét.
Nincs motiváció. A gyerekek részéről sem, és a tanítók részéről is egyre kevesebb. A gyerekeket nem érdekli mostani világ, csak a virtuális, a játékok, a telefonok, a tabletek. Azok pittyegésére, brummogására reagálnak, és nem nagyon lehet kirángatni már őket abból, amit ők a valóságnak hisznek. Természetesen vannak kivételek, de egyre kevesebben.
A tanítási órákon üres arccal ülnek, nem villog, nem rikoltozik semmi. Nem hány cigánykereket a tanár, hogy érdekesebb legyen a mondandója. Így viszont nem az, ugyanis percenként nem érkezik információ tíz különböző formában. A kréta és a tábla, legyen az digitális vagy hagyományos, lassan már elavult eszköznek minősül.
A gyerekek jó része nem figyel, nem jegyzi le, amit hall, nem gondolja, hogy szüksége van a tudásra. Nem is menő okosnak lenni. Trendi a jó cucc, legyen az lábbeli vagy technikai eszköz. Mivel a virtuális világ nem beszélteti őket, haldoklanak a szavak, nem ismerik a jelentésüket, nem használják változatosan a nyelvet, aminek egyenes következménye, hogy nem tudnak beszélgetni. Nincs is rá igényük, mert az emojik elmondják, amit éreznek. Igaz, hogy a GIF-ek nem főznek, nem hallgatnak meg, nem nyújtanak vigaszt, de ez még most nem tűnik számukra borzalmasnak. Talán később.
Hazugság, hogy mindenki egyaránt fejleszthető. Tudom, ez nem kimondott, de elvárt dolog. Először is, mert nincsenek fejlesztő pedagógusok. Kihalóban vannak, elmenekülnek. Nincsenek eszközeik és az egy főre jutó idő alatt csodákat nem tudnak művelni. Egyre több gyerek szorul különböző tanulást segítő módszerek elsajátítására. Még többen vannak, akik képtelenek megbirkózni az iskola kínálta feltételekkel, a mérhetetlen és felesleges tananyaggal. Változás nincs, mert ezek kívülről láthatatlan problémának tűnnek. A törött kéz, a sérült boka látszódik, de az olvasási nehézségek, a szövegértés csökkenése senkit nem ver fejbe.
Talán a helyesírás mélyrepülése látványos a közösségi oldalakon, de ott is szokás lehurrogni az arra hangsúlyt helyezőt. Igénytelen módon hagyjuk, hogy a magyar nyelv szenvedjen.
Hazugság, hogy önfejlesztés történik az iskolákban. A pedagógus örül, ha él, ha a családjában nem csak árnyékként szerepel. Nem képes istenként szerepelni, mert nem az. Ezt várják tőle, ezért ezt hazudja. Nem ért mindenhez. Nem mindenható, nincs varázspálcája, hogy bárkiből zsenit varázsoljon. Az igazság senkit nem izgat, a papír, az papír, elbír mindent.
A nyílt napok a legnagyobb kirakathazugságok. A szülő bemegy az iskolába, mert a gyerek szeretné. Közben meg a munkahelyén áll a bál. Unja az órákat, így játszogat a mobilján. A gyerek, aki máskor „egészen normális”, megbolondul. Túlszerepel vagy épp magába roskad. Olyanok élednek fel, aki talán soha a tanév folyamán, és ott, akkor azt közvetítik a szülő felé, hogy minden a legnagyobb rendben van. Hogy a fenébe ne lenne? Hát látszik…
A pedagógus szintén nagyot alakít. Megpróbálja megmutatni, milyen egy álom óra. Felvonultat mindent, miközben pontosan tudja, a tanulást nem adják könnyen. A tanítást sem. De ha nem játssza el, hogy többre képes, mint egy földi halandó, támadható lesz, mert nem elég felkészült. Így egy látványnapot produkál.
A folyosón a siető, kapkodó és ideges szülők pedig, akik állítják, csakis gyerekük miatt jöttek órát látogatni, szépen kivesézik a tanítónő szoknyájának hosszát, a festetlen szemét vagy a mosolytalan tekintetét.
Hazugság az, hogy a hatévesek ősztől boldogulni fognak. Sokuk ceruzát sem fogott még a kezében. Nem ült meg 10 percig egy helyben, nem figyelt hosszabban senkire és semmire, mert nem volt rá szüksége. Gyámoltalan, öltözködni sem tud rendesen, mert minden reggel a gördülékenyebb haladás érdekében felöltöztetik.
Egy alig hatévesnek nem álló egyeneseket kell huzigálnia, hanem kavicsokat kell gyűjteni, rajzolnia kell, bicajozni lobogó hajjal és figyelni a hangyák vonulását a kamra kövezetén!
Vajon hol élnek azok, akik ezt elfelejtették?
Soroljam még? Mennyi hazugság-hegy épül még a mi életünk tégláiból?