Lassan megtanulom, hogy aminek vége, azt el kell engedni…
De azt, hogy mikor kell elengedni, nem minden esetben mi szabályozzuk. Valójában ez a legnehezebb ebben a tanulási folyamatban.
Az egónk kontrollt akar, az egónk azt kiabálja: majd én azt tudom, oké? De ez nem így működik.
Ha valaki szakít veled, vagy véget ér egy kapcsolat, vagy munka, akkor még egyáltalán nincs vége a közös történetnek. A tényleges lezárás, a vég elfogadása ugyanis csak utána kezdődik.
Nagyon ritkán fordul elő, hogy nem éljük meg veszteségként, ha szakítanak velünk.
Ez talán akkor fordul elő, ha már a kapcsolat ideje alatt meggyászoltuk a végét, ha már teljes az elhidegülés. Ilyenkor szinte azonnal tovább tudunk lépni, jöhet az új élet.
De ez a ritkább eset.
Inkább úgy történik, hogy összetörik a szívünk, szomorúak leszünk, és élni sincs kedvünk. Jön az önsajnálat, a hibáztatás, a változó hangulatok, a gyász megannyi érzése, amin át kell mennünk.
Kell? Igen kell. Amíg ugyanis ez a belső munka nem történik meg, valójában nem leszünk túl egy kapcsolaton, egy szerelmen, egy veszteségen.
De aztán, valamikor, a saját tempónkban odaérünk a végéhez. Úgy érezzük kimásztunk belőle, és úgy érezzük, el tudjuk engedni.
Ez pedig fantasztikus érzés. Mintha újra kinyitnának egy ablakot, mintha friss levegő söpörne végig a szobán.
Ezt a folyamatot nem szabad siettetni, hiszen mindenkinél más és más. Viszont ha odaérünk ünnepeljük meg, mert innentől felfelé vezet az út. Ez pedig fantasztikus érzés.
Az érzés, hogy képesek vagyunk elengedni, és az életünk elért ahhoz a ponthoz, hogy el KELL engedni valamit ugyanannyira felemelő, mint amennyire megnyugtató.
Megnyugtat, mert újra rájövünk, hogy mindenhonnan fel lehet állni, bármilyen mélyen is vagyunk, és felemel, mert rájövünk, hogy az élet tulajdonképpen megy tovább.
Nem is akárhogy…
Tele lehetőségekkel…
Tele szépségekkel…
