Az emberek születéskor elkezdik írni életük történetét szüleik kapcsolata, az otthoni hangulat, az anyjuk tekintete, az apai szigor stb. alapján. Ezekből aztán olyan tudattalan élettervek avagy sorskönyvek születnek a gyerekkor végére a tranzakcióanalízis szerint, amit felnőttkorban már csak megvalósítani kell.
Sorskönyvünknek – mint minden sztorinak – lesznek hősei és hősnői, gonosztevői, főtémája (a probléma, amivel mindig szembetaláljuk magunkat) és mellékcselekménye. És persze hangszerelhetjük tragikusra, komikusra, unalmasra, mozgalmasra, keserédesre.
Mindenki sorskönyvében, azaz tudattalan élettervében sok kimondott vagy ki nem mondott szülői üzenet érvényesül: ?sikeres leszel?, ?olyan leszel mint az apád?, ?soha nem viszed semmire?. De lehetnek ezek olyan tudattalan parancsok, amiket a kisgyerek csak megfigyelt szülein: például az apa örökös távollétét, érzelmi megközelíthetetlenségét vagy alkoholizmusát csendben tűrő anyával azonosulva a kislány levonja a következtetést, hogy a nők tűrnek és tehetetlenek párjuk mellett. Ez be is kerül tudattalanul az életforgatókönyvébe: olyan párt kell választanom, aki mellett megvalósíthatom, amit tanultam, ami ismerős: aki mellett csendben szenvedhetek.
A gyerekek tehát általánosítanak, és szüleik élete, az otthoni mikrovalóság alapján a nagybetűs Valóságot hiszik megfejtve látni: aha, a férfiak nem foglalkoznak a feleségükkel. Felnőttként pedig újraalkotjuk ezt a valóságot, ami által megerősítve látjuk. Tehát a fenti nő mindig olyan férfit fog választani, aki átnéz rajta, és le fogja vonni a következtetést, hogy a pasik szemetek. Nem is tudja, el sem hiszi, hogy máshogy is lehetne, hiszen, azt hiszi (mint mindannyian), hogy A Valóságot látja. Vagy az a kisgyerek, akit sok bántalmazás ér a szüleitől, levonja a következtetést, hogy óvakodnia kell azoktól, akik közel kerülnek hozzá, mert bántani fogják. Az intimitás számára veszélyzónává válik és azt üzeni: “ne lépj be”, hiszen akiben bíznod kéne, éppen ő árul el. Az ő tudattalan sorskönyvi üzenete, hogy “ne légy közel”, “ne érezz”. Az ilyen tapasztalatokkal bíró felnőttek sorskönyvének egyik tipikus eleme, hogy sosem találnak olyan párt, akihez kötődni tudnának, mert megtanulták, hogy óvakodniuk kell mindentől, ami érzelem. Természetesen nem ismerik fel, hogy bennük van egy rejtett tiltójelzés, hanem mindig találnak valami kifogást: nem elég jó a másik, nem vagyok bele szerelmes, nekem a munkám az első.
Ezeket a sorskönyveket azonban át lehet írni. Lehet új forgatókönyvet írni magunknak! És ehhez nem is kell gyökeresen megváltoznunk. Elég, ha egy kis kapcsolót sikerül magunkon átállítani (ez sokszor csak terápiában megy), és képessé válhatunk nem sorskönyvi választásokat hozni: nem beleszeretni a tizedik seggfejbe, aki átnéz rajtunk! Vagy éppen beleszeretni ugyanolyan pasikba, mint eddig, de viselkedésünkkel nem abba az irányba formálni a kapcsolatot, hogy az legyen a vége, hogy átnézzen rajtunk!
