Netbulvár

A TEMETŐBEN JÁRT, MAJD ELGONDOLKODTATÓ NYÍLT LEVELET TETT KÖZZÉ AZ ANYUKA, AKI ELVESZTETTE KISLÁNYÁT

Szomorú, de nagyon elgondolkodtató bejegyzést tett közzé Lippai Marianna motivációs előadó. Én elsírtam magam ezen a rövid bejegyzésen, de olyan üzenete van Mariannak, hogy azt minden szülőnek meg kellene fogadnia!

MA KIMENTEM A TEMETŐBE

“Ma kimentem a temetőbe. Nem írom, hogy Dominikához, mert nem hozzá mentem, csak a sírjához. Tettem mindezt azért, mert holnap lesz a névnapja. Vittem csodaszép virágot és pompázatos pillangókat. (Hiszen a pillangók és a katicák nagy kedvencek voltak…) És ahelyett, hogy megemlékeztem volna a csodás, boldog együtt töltött éveinkről, ehelyett ti jutottatok az eszembe. Ti, akik édesanyák, édesapák vagytok. Méghozzá az jött elő a gondolataimban, hogy mennyi mindenen fel tudjátok kapni a vizet és milyen apróságon is tudtok bosszankodni, mérgelődni.

Ezt onnan tudom, hogy hallom. Méghozzá tőletek, miként így tesztek: „Na, már megint vehetjük a tankönyveket, meg a füzeteket… Ó, de nem hiányzik ez nekem!” Vagy: „Hát.., már nem bánnám, ha elkezdődne az óvoda, mert már megőrülök otthon a gyerektől… Végre lesz egy kis nyugtom!” Meg így is: „Biztos, már megint a haverjaival van ez a jómadár, ezért nem jött haza időben…! Na, csak jöjjön haza, adok én neki!” És még így is szoktatok tenni, talán ismerősen cseng: „Hát igen.., kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond!”. Vagyis elég gyakran tesztek olyan kijelentést, hogy a gyerek, az csak gond.

Lippai Marianna kislánya sírjánál

De persze, ez csak töredéke a morgolódásaitoknak. Akinek nagy gyereke van, azért morog, akinek kicsi azért. Mindig és mindenkor találtok okot a zsörtölődésre. Valami ugyanis mindig rossz, valami mindig nyomasztó, valami mindig terhes, valami mindig nyűg. Magyarul: sokkal többet vagytok idegesek, feszültek és elégedetlenek, mint boldogok és elégedettek.

Tehát miközben a lányom sírjánál ültem óriási űrt érezvén a lelkemben, – amelyet ő hagyott maga után bennem -, tudtam, hogy most ismét meg kell veletek valamilyen módon értetnem, hogy mennyire, de mennyire jó nektek! Azaz, nem baj, ha egy vagyonba is kerül az iskolai könyv, de legalább van kinek megvenni!
Ne akarjatok már megőrülni a gyerekeitektől, hiszen ti akartátok őket, hát megkaptátok! Inkább örüljetek nekik, hogy élnek és veletek vannak! Higgyétek el, abba őrülnétek csak bele igazán, ha őket elveszítenétek…! És az sem baj, ha a haverokkal, barátokkal vannak a gyermekeitek, ti pedig picit mérgelődtök amiatt, hogy későn jönnek haza. De legalább haza jönnek, nektek pedig van kit hazavárnotok!

Hm.. Azt kívánom, hogy sose tudjátok meg, milyen érzésekkel kel és fekszik az a szülő, aki eltemette a gyermekét és magára maradt. Ti csak egy érzést tudjatok és érezzetek, hogy boldognak kell lennetek, hiszen ott vannak veletek a gyermekeitek és minden nap van kiért élnetek! (Lippai Marianna)” – olvasható Marianna facebook oldalán.

SÚLYOS BETEGSÉG MIATT VESZTETTE EL A KISLÁNYÁT MARIANNA, MELYRŐL SZINTÉN ÍRT EGY BEJEGYZÉST. A KÖVETKEZŐ OLDALON OLVASHATÓ A SZOMORÚ TÖRTÉNET.

“KÖSZÖNÖM ANYA, HOGY GONDOSKODTÁL RÓLAM..”

Marianna posztját néhány óra alatt 23 ezren lájkolták, és több mint 14 ezren osztották meg. A hihetetlen támogatás és érdeklődés hatására úgy döntött, elmeséli azt is, miért veszítette el a kislányát. A történet ugyanolyan, ha nem meghatóbb, mint az előző…

“… sokféle borzalmas élmény létezik. Valakinek az a borzalmas, ha elhagyják, megcsalják és boldogtalanul él tovább. Valakinek az, ha elbocsátják a munkahelyéről, és munka nélkül marad. Valakinek pedig az, ha baleset éri, és már nem képes teljes értékű emberként helytállni. Mindenkinek mást jelent hát élete legborzalmasabb élménye. Nekem is. De nem az, amire gondolsz. Nem a lányom halálának a napja volt ez. Hanem az a nap, amikor 2002-ben kiderült: gyógyíthatatlan, halálos betegségben szenved egyetlen gyermekünk. Csak idő kérdése –mondták, és bármikor meghalhat. Megnyugtatásként hozzátették, hogy ha szerencsénk van, akkor kb. 15 éves koráig élhet. 13 lett belőle.

Na, de hol is kezdjem. Talán ott, hogy 1997 júniusában csodálatos kisbabaként jött a világra Dominika. Mint minden gyermek, így ő is szépen a fejlődés útjára lépett. Meg tanult járni, pohárból inni, evőeszközzel enni, szobatiszta lett, biciklizett, motorozott, ugrált, szaladgált majd bölcsibe és oviba járt. Semmi jelét nem adva annak, hogy bizony – mint utólag kiderült -, már ekkor ott lappangott benne ez az alattomos betegség. Míg nem egyre gyakrabban lett megfázva, betegeskedett, (tüdőgyulladás) és a mozgása is kezdett nehézkessé válni. 4-5 éves korára kissé instabil lett, olyan egyensúlyzavarféle jelentkezett nála. Orvosi utasításra megtettük a kellő óvintézkedéseket: gyógytorna, gyógylovaglás, gyógyúszás stb. Mind hiába. A helyzet ugyanis csak rosszabbodott. Orvostól orvosig jártunk, mert szemmel látható volt állapotának romlása, a mi elkeseredésünkről nem is beszélve. Nagyságrendileg 12 (alaptalan) diagnózisról volt papírunk. A 13. lett a valós, ami egyenlő volt a gyermekünkre kirótt halálos ítélettel, aki ekkor mindössze csupán 5 és fél éves volt. Egy kromoszóma vizsgálat tett pontot a történet végére, ami egyben egy újabbnak a kezdete is volt.

Lippai Marianna és kislánya

„Az ataxia teleangiectatica egy ritka örökletes megbetegedés, amely az idegrendszert, az immunrendszert és a szervezet egyéb részeit is érinti. A tünetek akkor jelentkeznek, ha az ATM elnevezésű gén mindkét változata (anyai és apai egyaránt) hibát hordoz. Ez azt jelenti, hogy 1 génhiba nem okoz betegséget, csak ha 2 génhiba van jelen az örökítő anyagban. A génhiba ma még nem kijavítható csecsemő vagy kisgyermek korban, ezért az ataxia teleangiectatica egy súlyos megbetegedés. A betegség nagyon ritka, 1:40 000-hez az esélye, hogy olyan pár találkozik, aki hordozza magában a hibát (1 kópiában, ezért nem beteg). Az érintett pároknak 75% eséllyel egészséges gyereke, 25% eséllyel pedig beteg gyermeke születhet.” (Dr. Nagy Zsolt, genetikus)

Jelenleg ez a betegség sem Magyarországon, sem külföldön nem gyógyítható. Lassú lefolyású, alattomos betegségről van szó, mely apránként „elfogyasztja” az embert. 8 éven át keresztül néztük, ahogy a saját szemünk láttára megy tönkre egyetlen gyönyörű lányunk, anélkül, hogy tudtunk volna rajta segíteni. A mindig vidám, kedves, „egészségesnek hitt” hercegnőnk biciklijét felváltotta a babakocsi és a tolószék, leépült és megszűnt az immunrendszere, tüdeje kezdte felmondani a szolgálatot, szép lassan „elfogyott”, hisz utolsó élet évében mindössze 12 kiló volt, mely végül egy végelgyengüléses állapotot eredményezett. Tette mindezt úgy, hogy közben értelmi szintje, szellemi épsége irigylésre méltó volt. Aminek sokszor örültem, sokszor nem. Hiszen mindig tudta mi történik vele és nem csak, hogy tudta, de el is várta, hogy tájékoztassuk róla.

Nincs attól rosszabb, mint amikor gyermekünk fájdalmas kérdéseire, szomorú, reménytelen és szívszorító válaszokat kell adnunk. Ugyanis én abban hiszek, hogy a kölcsönös őszinteség a kulcsa a legjobb szülő gyermek kapcsolatnak, és ezt minden helyzetben érvényben kell tartani. Így hát a tehetetlenség és reményvesztettség mellett -melynek lányunk is tudatában volt – egy dolgot ígérhettünk csak neki, hogy szeretni fogjuk őt a végtelenségig és még azon is túl, az örökkévalóságig. Mert a szeretet erőt és bátorságot ad, kitartóvá tesz, mindent legyőz – még a halálfélelmet is -, megbocsát, kiengesztel, elenged, megszépít, lenyűgöz és felejthetetlenné tesz.

Életének utolsó 40 napjában már semmi másra nem volt képes, csak a szeretetre. És még volt ereje a hálára is. Hiszen nyakamat átölelve még utoljára a fülembe súgta: „Köszönöm Anya, hogy gondoskodtál rólam…”